21 évvel ezelőtt, pont a mai napon hunyt el a mindenkori zenei élet egyik legnagyobb ikonja, Roy Orbison. A texasi születésű énekes-zeneszerzőt jellegzetes, különleges hangja és érzelmes stílusa mellett, külseje, a kényszerből állandóan hordott, később védjegyévé váló fekete (nap)szemüvegei is egyedülállóvá tették.
Zenei pályafutása már a gimnáziumban elindult, ahol egy rockabilly-western-country banda tagjaként énekelt, egészen addig míg a Sun Records le nem szerződtette. Legnagyobb sikereit talán az 1960-as évek elején aratta, már a Monument Racords előadójaként, mikor is 22(!)dala került fel a TOP 40-es listára (többek között az Only The Lonely, Crying, Pretty Woman és az In Dreams). Az 1970-es években karrierje stagnált, eltűnt a nyilvánosság szeme elől. A visszatérést egy évtizeddel később David Linch filmje hozta meg számára, amelynek talán leghíresebb betétdala az ő nevéhez fűződik. 1988-ban a legendás The Traveling Wildburys egyik tagjaként (Bob Dylan, Tom Petty, George Harrison mellett) megjelent egy lemeze, ám még ebben az évben nem sokkal később, szívroham következtében 52 évesen meghalt.
Roy először "természetes" bariton hangján énekelt, majd 1961-től fogva, szerzőtársai javaslatára kezdett el kísérletezni azzal, hogy pár oktávval feljebb szólaltassa meg a számokat. Az ötlet nagyon is bevált, hiszen a már említett jellegzetes stílusának kifejlődését tulajdonképpen ez a lépés alapozta meg.
Amíg az 1950-60-as években a férfi rock and roll énekesek nagyon hangsúlyosan maszkulin előadók voltak, addig ő ennek pont az ellenkezőjét személyesítette meg romantikus balladáival és megújult hangjával. Már a kortársak is fel- és elismerték ezt a jelleget, maga Elvis Presley is elismerően nyilatkozott pályatársáról, akit hamarosan a Rock Caruso-jaként kezdtek emlegetni. Életét a nagy szakmai sikerek mellett azonban sajnos tragédiák is árnyalták, ilyen többek között első feleségének, majd két legidősebb gyermekének az elvesztése. Talán szerény, csendesebb színpadi és sajtóban való megnyilvánulásai is ebből fakadtak, a fellépései jellegzetessége volt, hogy mindig nyugodtan, egy helyben állva énekelte el a dalokat, sötét öltönyében és (nap)szemüvegében, ami egyúttal egyfajta misztikumot is kölcsönzött személyének.
Több Grammy-díj elnyerése után Roy Orbison 1987-ben felkerült a Rock And Roll Hall Of Fame-re és még ugyanebben az évben a Nashwille Songwriters Wall Of Fame-re is. A Rolling Stone magazin minden idők 37. legnagyobb előadójának választotta, a Billboard magazin pedig a legjobb énekesek 600-as listáján a 74. helyre rangsorolta.
Roy először "természetes" bariton hangján énekelt, majd 1961-től fogva, szerzőtársai javaslatára kezdett el kísérletezni azzal, hogy pár oktávval feljebb szólaltassa meg a számokat. Az ötlet nagyon is bevált, hiszen a már említett jellegzetes stílusának kifejlődését tulajdonképpen ez a lépés alapozta meg.
Amíg az 1950-60-as években a férfi rock and roll énekesek nagyon hangsúlyosan maszkulin előadók voltak, addig ő ennek pont az ellenkezőjét személyesítette meg romantikus balladáival és megújult hangjával. Már a kortársak is fel- és elismerték ezt a jelleget, maga Elvis Presley is elismerően nyilatkozott pályatársáról, akit hamarosan a Rock Caruso-jaként kezdtek emlegetni. Életét a nagy szakmai sikerek mellett azonban sajnos tragédiák is árnyalták, ilyen többek között első feleségének, majd két legidősebb gyermekének az elvesztése. Talán szerény, csendesebb színpadi és sajtóban való megnyilvánulásai is ebből fakadtak, a fellépései jellegzetessége volt, hogy mindig nyugodtan, egy helyben állva énekelte el a dalokat, sötét öltönyében és (nap)szemüvegében, ami egyúttal egyfajta misztikumot is kölcsönzött személyének.
Több Grammy-díj elnyerése után Roy Orbison 1987-ben felkerült a Rock And Roll Hall Of Fame-re és még ugyanebben az évben a Nashwille Songwriters Wall Of Fame-re is. A Rolling Stone magazin minden idők 37. legnagyobb előadójának választotta, a Billboard magazin pedig a legjobb énekesek 600-as listáján a 74. helyre rangsorolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése