A német származású Maria Brockerhoff az 1960-as évek végén közkedvelt pin-up-ként és színésznőként volt ismert.
Maria 1942-ben született Hamburgban. Főiskolai tanulmányai mellett (azok finanszírozására) modell munkákat vállalt és 1964-ben még „Deutschen Gretchen”-nek is megválasztották. Ez a német viszonylatban jelentős esemény tette lehetővé, hogy kipróbálja magát különféle vígjátékokban. Játszott többek között a „Die Schwedische Jungfrau”, a „Komm Mit Zur Blauen Adria”, vagy az „Ich Kauf’ Mir Lieber Einen Tirolerhut” című filmekben, majd Hollywood-ba utazott, hogy a „The Silencers” című alkotásban szerepeljen Dean Martin partnereként, azonban a közös munka végül mégsem valósult meg. 1966-ban 26 magazinban voltak láthatóak a fotói, ám csupán egy francia filmben foglalkoztatták, így a következő évben ismét visszalátogatott a tengerentúlra. Amerikával azonban úgy tűnik nem volt szerencséje, ugyanis ez alkalommal sem találta meg számítását, a Columbia Records-al nem sikerült megegyeznie a felajánlott szerződésével kapcsolatban. Szülőhazájában olyan erotikus töltetű filmekben kapott szerepet, mint a „Pension Clausewitz” és 1968-ban az angliai Playboy decemberi címlapjára is felkerült. Pár televíziós sorozatot is forgatott a filmek mellett, de az 1970-es évek közepére a média érdeklődése egyre inkább halványult az irányába. Így végül amerikai producer férjével California-ba költözött és ott élnek a mai napig.
A Pesti Broadway – s egyáltalán, a fôváros éjszakai élete a II. világháború előtt sokban hasonlított az európai nagyvárosokéhoz, sőt, például a Rozsnyay Sándor vezette Arizona színvonala változatosságban, ötletességben, a süllyedő és emelkedő masinériák szemkápráztató bravúrjait illetően a legjobbakkal is felvette a versenyt. 1930-ban az egykori Somosy-orfeum helyén azonban megnyílik a Moulin Rouge, és jelentősége máris több annál, minthogy csupán Budapest egyik elegáns szórakozóhelyének számítson. Egyszeriben a „Moulin” lesz a város reprezentatív mulatója.
Első fénykorában – a számtalan budapesti mulató: a Komédia Orfeum, a Royal Orfeum, a Grill Parisien, a Paulay Ede utcai Casino de Paris, vagy az Arizona mellett – máris megpróbálta saját arculatát, profilját is kialakítani. A két tulajdonos: Flaschner Ernő és Evetovits János – például a három Latabár (az idősebb és ifjabb Latabár Árpád, valamint öccse: Kálmán) főszereplésével, Vadnay irodalmi értékű kabarétréfáival olyan műsort, s ezzel olyan stílust teremtett, amellyel a Moulin átmenetet képezett a varieté, a kabaré és a vérbeli táncos revü között. (Köztudott volt az is, hogy a két tulajdonos minden este végignézte – mondhatjuk úgy is, ellenőrizte- zsűrizte a műsort, és csak azután ment át a konkurenciához, például a szemközti Arizónába.) A Moulin – a maga méreteihez és lehetôségeihez képest – már a harmincas években megteremtette a tipikus budapesti revü műfaját. Intim volt, de nem szegényes. Amolyan „kamara-revü” – a maga 10-16 tagú tánckarával. A háború után ugyanaz az Ehrenthal Teddy lett a tulajdonos a Moulinban is, mint a Royal Revü Orfeumban. Az államosítást követően – a sorra bezárt és megszüntetett éjszakai szórakozóhelyek közül – pedig a Moulin Rouge maradt meg egyetlennek, mondhatni, klasszikusnak és jellegzetesen pestinek. Még akkor is, ha a hatvanas-hetvenes évekre már másutt (a Béke Szálló Kupolatermében, az Éden Bárban, a Berlin Étteremben, az Astoriában stb.) is volt műsor, az Emke szomszédságában pedig megnyílt – a nagy létszámú közönséget (fôleg a szovjet, cseh és lengyel turistacsoportokat) is befogadó Maxim. Mégis – a szocializmus keretei között is – Budapest éjszakai életének a Moulin Rouge maradt a szimbóluma. Megszokott arculatát: sajátos elegáns atmoszféráját és műsorszerkezetét továbbra is megőrizte. A bordó kárpitok, az aranybordó tapéták, az aranyozott stukkók a háború előtti boldog béke hangulatát árasztották, a műsor pedig ugyancsak összetett maradt és színvonalas.
A különleges artistaszámok, professzionális zsonglőrök, bűvészek, gumiakrobaták között is feltűnő sikere volt például a szobortestű Császár Jutkának, aki parányi bikinit viselt, miközben arca és egész teste le volt festve arany festékkel: ugyancsak magas színvonalat képviselt a teltkarcsú, érzéki Anita Bell: alias Bélavári Panni, aki, akárcsak a Moulin sztárja, Medveczky Ilona, az Állami Balett Intézet kitűnően képzett növendéke volt. A koreográfusok, mint Nemes György, Hidas Hedvig, késôbb Gál György – igencsak nívós esztrádszámokat készítettek, a tánckar a Fővárosi Operett Színház jól képzett és csinos táncosnőiből verbuválódott. Családias volt a légkör, de nagy volt a fegyelem. A táncos lányok nem konzumáltak, erre megvoltak a külön szerződtetett s fenntartott exluzív hölgyek, a bárpultnál. A legkapósabbja többször is fordult egy éjszaka… Vogel Eric fantasztikus ötletei alapján – a közönség igazi nyugati színvonalú jelmezeket láthatott. Raffinált pántok, tollak, boák, bóbiták, diadémok fedtek mindent, amit fedni illett, s keltette mégis a mezítelenség izgató, érzéki benyomását. Ezért talán még a sztriptíz sem hiányzott igazán – ez persze tilos volt, s csak a hatvanas évek végére oldódott- lazult fel annyira a helyzet, hogy neccharisnyában, de melltartó nélkül, ragasztott fényes flittercsillaggal mehettek ki a színpadra a lányok. Persze, aki a vetkőzésnek ezt a „monokinis” módját egyáltalán hajlandó volt felvállalni.
A szépség 18 ezer reménykedő színésznőt ütött ki a nyeregből, hogy filmes debütálásaként eljátszhassa a Szent Johanna címszerepét, de végül mégsem ez az alkotás, hanem Godard: Kifulladásig című 1960-ban készült mozijának zűrös újságáruslánya tette nemzetközi filmikonná.
Hol vibrálón szellemes, hol mélabús, mint Jean-Paul Belmondo árulóvá váló szerelme, bemutatva azt az érzelmi skálát, amelyen életének 32 filmjében játszott tragikusan rövid pályafutása során. Mozitörténeti jelentőségű munkái közt van még Az ordító egér című hidegháborús komédia, a Fesd át a kocsidat musical, és a katasztrófafilmek prototípusa, a hazánkban is közkedvelt 1970-es Airport.
Sajnos azonban magánélete vetekedett emlékezetes szerepeinek viharos sorsával. A négyszer házasodott szőkeség örök célpontja volt a paparazzóknak és az FBI-nak is, különösen onnantól fogva, hogy a színésznő támogatta a Black Panther elnevezésű, a feketék jogaiért küzdő polgárjogi mozgalmat. A támadások közepette Seberg terhes lett, hivatalosan a második férjétől, Romain Garytől, a sajtó szerint viszont a párducok vezetőjétől.
A stressz – más források túl sok nyugtatóról beszélnek – idő előtti szüléshez vezetett, és a kislány két nappal később meg is halt. Bár a színésznőnek már volt egy fia, leánya elvesztését – aki, mint később bevallotta, egy röpke viszonyából fogant - nem bírta megemészteni. Magába fordult, mélabús lett, és lánya halálának évfordulóin rendre megpróbálta elvetni az életét.
Állítólag egyszer a párizsi metró elé vetette magát, máskor meg nyugtatóval akart jobblétre szenderülni. Harmadik házassága, plusz egy érvénytelen negyedik sem tették boldoggá. Végül 1979 augusztusában eltűnt otthonából, és csak 11 nappal később találtak rá, párizsi lakásától egy saroknyira. Az autójában ült, mintha aludna, kezében pedig egy rövidke búcsúlevelet szorongatott: „Bocsássatok meg. Nem bírom tovább.”
Az orvosi jelentés szerint tekintélyes mennyiségű altatót és alkoholt találtak a szervezetében, és öngyilkosságnak könyvelték el az esetet. Mindazonáltal van, aki kétségbe vonja az önkezűséget: ám arra a kérdésre, hogyan jutott el bárhova is az erősen rövidlátó és alkoholt fogyasztott sztár az autóval, már nagy valószínűséggel sosem érkezik válasz.
A herceg korábban Marilyn Monroe-t és Gina Lollobrigidát is megpróbálta elcsábítani, ám felesége végül Grace Kelly lett, akivel 1956-ban állt az oltár elé. A színésznő ezek után feladta karrierjét, de a nyilvánosság elől azért nem tűnt el teljesen.
Grace Kelly 52 éves korában hunyt el egy tragikus autóbalesetben. 1982. szeptember 13-án Stephanie lányával utazott, amikor a volán mögött szívrohamot kapott, gépkocsija pedig a szakadékba zuhant. Amikor eszméletlen testét kihúzták a roncsból, még élt, ám másnap elhunyt a kórházban. Lánya kisebb sérülésekkel megúszta a balesetet.
Felhasználtam a Táncművészet c. lap egyik anyagát.
Délután elmentek együtt a kikötő éttermébe vacsorázni, ahol sokaknak feltűnt, hogy a társaság a kelleténél több alkoholt fogyasztott, és a beszámolók szerint Walken még élénken flörtölt is a színésznővel. Robert Wagner már korábban is féltékeny volt Woodra és Walkenre, mivel úgy érezte, hogyha testileg nem is, de lelkileg mégiscsak megcsalja őt felesége. Az este folyamán, miután alaposan elázva visszatértek a hajóra, Natalie váratlanul úgy döntött, hogy elhagyja a fedélzetet. De ha nem is távozni akart, a hajónak ütődő felfújható gumicsónak zaja mindenképpen idegesíthette, ugyanis megpróbálta azt eloldozni. Ekkor azonban a feltételezések szerint a tengerbe zuhant, majd néhány perccel később megfulladt.
Felettébb gyanús azonban annak a nőnek a vallomása, aki az egyik közeli jachton éjfél körül hallotta, amint valaki a vízből segítségért kiáltozik. A fültanú szerint mintegy negyed órán keresztül kiáltozott az áldozat, mire valaki baljós nyugalommal és rezignációval a hangjában csak annyit válaszolt: „Nyugodj meg, hamarosan kiszedünk”. Senki sem segített azonban Woodnak, aki az érintett Los Angeles-i halottkém szerint végül fulladásos baleset áldozata lett.
A véleménye szerint a színésznő részeg volt, emiatt nem tudta időben levetni nehéz kabátját és pulóverét, melyek végül a mélybe húzták. További kételyre ad okot azonban az is, hogy holttestén számos horzsolást és sebet találtak, melyeket az esés közben is szerezhetett, de ugyanúgy lehettek egy esetleges tettlegesség nyomai is. Nem beszélve arról, hogy a hajó oldalán megtalálták a színésznő ujjlenyomatait, miközben a mentőcsónak érintetlen volt. De ami a legnyugtalanítóbb az az, hogy Walken és Wagner a mai napig nem nyilatkoztak az ügy kapcsán.
A 20. század fordulóján a gyönyörű Evelyn Nesbit volt New York legkeresettebb és legragyogóbb modellje. A festők egymást túllicitálva tolongtak, hogy felkérjék munkáikhoz, és a fiatal lány ennek köszönhetően rövidesen dúsgazdag lett. 16 évesen a hírhedt nőcsábász, Stanford White csábította el, majd második szeretőjétől kétszer is teherbe esett. Végül egy elkényeztetett milliomos fiához, Henry Kendall Thaw-hoz ment hozzá. Nem volt jó választás: a férfi eszelősen féltékeny, szadista kokainista volt, aki korbáccsal verte szeretőit. Evelynnek 1910-ben gyermeke született, a mai napig nem tudni, kitől. A féltékenységtől őrült férj egy napon a Madison Square Garden színházában találkozott asszonya első szeretőjével, Stanford White-tal, aki iránt fékezhetetlen gyűlöletet táplált. Thaw elővett egy pisztolyt, miközben a zenekar játszott, majd közvetlen közelről arcba lőtte White-ot. „Soha többé nem látod azt a nőt” – acsargott, miközben beleeresztette a tárat riválisába. Beszámíthatatlannak nyilvánították, és elmegyógyintézetbe vitték, de néhány év múlva szabadult. Evelyn Nesbit sikeres némafilm-karriert csinált, később legyőzte morfium- és alkoholfüggőségét, és csendes életet folytatott keramikusként. 82 évesen halt meg, 1967-ben.
Egy alkalommal például szétverte fodrásza állkapcsát, majd 1942-ben letartóztatták, mikor a háború miatti elsötétítés után, égő reflektorokkal és részegen vezetett haza. Mindezt még megfejelte azzal, hogy tárgyalásán leütött egy rendőrt, felpofozott egy másikat, majd egy tintatartót a bíró fejéhez vágott. Nem meglepő, hogy ezek után szinte rögtön Los Angeles-i pszichiátriai intézetbe szállították, ahol paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála. Összesen hat évet töltött zárt intézetben, ahol többek között sokkterápiával is kezelték. Az 1950-es években visszatért a még ugyan filmvászonra, de sosem váltotta be igazán rendkívüli tehetségének ígéretét. Végül 1970-ben hunyt el a színésznő.
Még talán ennél is tragikusabb a walesi Peg Entwistle, Hollywood egy(ik) valódi áldozatának története. Színészcsaládból származott, apja sikeres Broadway-pályafutást tudhatott maga mögött. Melynek hatására ő is a Broadwayre ment, és kisebb-nagyobb szerepeket kapott, többek közt a 232 előadást megért, hatalmas sikerű Tommy című darabban is.
Az 1930-as évek elején Hollywoodba ment, és a Thirteen Women című filmben kapott szerepet. Ám a rendező drasztikusan megvágta a jeleneteit, a bemutatóra pedig meg sem hívták. A megalázott és a gazdasági válság miatt még el is szegényedett színésznő nagybátyjának a bemutató estéjén azt mondta, sétálni megy. Ezt is tette: fölment a híres Hollywood felirathoz, letette kabátját és pénztárcáját, majd a H-betűről a halálba vetette magát. Összetört testét csak két nap múlva találták meg. Kegyetlen irónia, hogy öngyilkosságának napján jött egy levele, melyben egy főszerepet ajánlottak fel neki – ráadásul egy olyan darabban, melynek végén öngyilkosságot kellett volna elkövetnie. „Attól tartok, gyáva vagyok. Sajnálok mindent. Ha korábban megtettem volna, sok szenvedést megspórolok” – szólt sokkoló tömörségű búcsúlevele. Mindössze 24 éves volt.
A színésznő és Mario Lanza
Kiss Me Kate
Mikor filmes karrierje hanyatlani kezdett, Kathryn Grayson a szélesvásznat a színpadra váltotta. A hatvanas években így Broadway-darabokban és Las Vegasban is fellépett. Utolsó nagyjátékfilmje az 1956-os The Vagabond King volt, ezt követően már csak tévés alkotásokban szerepelt, például a Murder, She Wrote (Gyilkos sorok) három epizódjában.
A Show Boat sztárjaként
Grayson 2010. február 17-én hunyt el álmában Los Angeles-i otthonában – jelentette be személyi asszisztense és régi barátja, Sally Sherman. "Egy igazi úrinő volt, az elképzelhető legjobb humorérzékkel" – emlékezett rá.
(Forrás: bbc.co.uk)
Joan Fontaine „A Manderley-ház asszonya” (1940) és a „Gyanakvó szellem” (1941) című filmekben szerepelt. A sztár szinte beleszületett a művészvilágba, ugyanis édesanyja is színésznőként dolgozott. Bár életének első éveit, szülőhelyén Tokióban töltötte a család, nem sokkal később Los Angeles-be költöztek, hogy a kis Joan a mamája nyomába léphessen. Kisebb szerepeket kapott csak, míg a nagy áttörést egy véletlen meg nem hozta a számára. Egy vacsorán David O. Selznick producerrel olyan nagy átéléssel és lelkesen beszélgetett Daphne Du Maurier Rebecca című regényéről, hogy a férfi rávette, menjen el egy meghallgatásra, ahol éppen a könyvből készülő filmhez választják ki a legmegfelelőbb szereplőt. Joan kiválasztását egy fél éves (!) kemény képzés előzte meg, valamint állandó próbák és tesztek alapján kapta meg a főszerepet. A mozi, amely a magyar piacon „A Manderley-ház asszonya” címmel jelent meg, egyben Alfred Hitchcock debütálását is jelentette és ennek ellenére elképesztő sikert aratott, hiszen rögtön tíz Oscar-díjra is jelölték a lélektani krimit, ám „csak” az operatőr, valamint maga a film kapta meg az elismerést. A színésznőnek azonban nem kellett sokat várnia a szobrocskára, ugyanis az egy évvel későbbi „Gyanakvő szellem” című moziért elnyerte azt. A negyvenes években több remek szereppel is elkényeztették, azonban később már egyre kevesebb jó ajánlata érkezett. A négyszer házasodott és ennyiszer elvált hölgy ma, 91 évesen visszavonultan él Kalifroniában.
Erős hangú, feltűnő és különös szépség, ellentmondást nem tűrő keménységgel.
Kennedy utolsó levele 1955 augusztusában íródott, amelyben a politikus arról ír, hogy a sors elválasztja szerelmétől. A levelekre a Legendary Auctions (www.legendariauctions.com) honlapon lehet licitálni. A kikiáltási ár 25 ezer dollár (4,9 millió forint), de a szervezők reményei szerint akár 100 ezer dollárt (19.8 millió forintot) is elérheti a bevétel.
Az '50-es évektől kezdődően a televízióban is kipróbálhatta magát, többek között a The Adventures Of Superman című sorozatban is. „A televízió Marylin Monroe-ja” 1965-től, több színésztársához hasonlóan, night clubokban is fellépett énekesként. Sikerét és tehetségét bizonyítja ezen a téren, hogy egy lemeze is született. Joi-ról elmondható, hogy befejezetlen, csonka életpályát hagyott maga mögött, ugyanis tragikusan korán, 43 éves korában halt meg melldaganat következtében, miközben rengeteg kiaknázandó tehetség és tartalomvolt benne. Érdekességnek számított a maga korában Joi hobbija, ami a jóga volt, és egyáltalán nem volt elterjedt, főleg nem trendi, még „sztár körökben” sem. Ami pedig még ma is egyedi tény vele kapcsolatosan (egyeseknek, mert például nálam természetes) az az, hogy nem dohányzott, de még alkoholt sem fogyasztott. Valamint sohasem vállalt aktfotózást, annak ellenére, hogy igény biztosan lett volna ilyen jellegű képekre.
Vivi Bach (eredeti nevén Vivi Bak) 1939-ben született Koppenhágában egy pék családba. Már egészen fiatal korától kezdve élénken érdeklődött az éneklés és a tánc iránt, ennek ellenére mégis fodrászként kezdett el dolgozni. Pár szalonokban eltöltött év után modellként próbálta ki magát és ért el meglehetős sikereket, miközben tánc és énekleckéket vett. Ezeknek meg is lett az eredménye, mert egy együttes dániai (országos) turnéra hívta és a már említett, az „egész Dánia tinédzsere” jelzőt is megkapta egyre gyarapodó számú rajongóinak hála. Miután felfigyelt rá a közvélemény, népszerűségében már a rendezők és a filmcégek is lehetőséget láttak, így megkapta első szerepét a „Krudt Od Klunker” című moziban. Ahogyan már említettem (minden rosszindulat nélkül) nem a legfelejthetetlenebb alakítást sikerült produkálni már elsőre sem, mégis számos további dán filmben tartottak igényt a személyére. Ezek az alkotások jórészt csak a skandináv országokban (voltak) ismertek, ám ott mégis meglepő népszerűségre tettek szert. Szőke hajával és ártatlan kinézetével tökéletes alapanyag volt a jó kislány szerepekhez, általában és legtöbbször a főszereplő állandó, pajkos kiegészítője volt, aki még pár sláger eléneklésével is megörvendeztette a nézőket. Pár nemzetközi moziban is feltűnt, ilyen volt a „Death Drums Along The River”, vagy a filmtörténeti szempontból jelentős spagetti-western a „Le Pistole Non Discutono”. Az 1960-as évek során eközben ismét a zene felé fordult a forgatások mellett, Németországban Rex Gildo-val alkottak sikeres duettet. 1964-ben leszerződtette a Philips és egy 11 dalos lemezt vettek fel vele, melynek legnagyobb sikere a Gerhard Wendland-al közösen énekelt „Hey Vivi-Hey Gerhard” című dal volt, amelyet az angol nyelvű közönség „Hey Paula”-ként juttathatott a slágerlisták élére. Vivi közben jó (üzleti) érzékkel megalapította saját filmstúdióját és több mozi producereként is feltűnt a neve, valamint egyre inkább a televízió felé fordult, több gála műsorvezetői, közvetítői szerepét is megkapta. Az 1970-es évektől kezdődően ismét egyre gyakrabban látogatott Dániába, ahol rögzített néhány dalt és megmutatta még magát pár alkotásban, majd nyugdíjba vonult a show bizniszből. Azóta (harmadik) férjével Ibizán él, ahol festőként, illusztrátorként és gyermekkönyvek írójaként tevékenykedik.
Pályafutása során két westernfilmben is szerepelt, illetve saját zenés műsort vezetett Carl Smith's Country Music Hall címen. A világhírű énekest 2003-ban iktatták be a Country Hall of Fame-be. A New York Times értesülései szerint két fia, két lánya és számos unokája gyászolja.
Ismét a zenei élet egy legendás alakja búcsúzott el örökre.
(A bejegyzéshez segítségemre volt a http://www.femina.hu/ oldal.)
A Rolling Stones 1980-as amerikai koncertje fokozott biztonsági készültség mellet zajlott, többek között azért, mert éppen pár héttel John Lennon meggyilkolása után lett megtartva. Ennek ellenére egy fanatikus rajongónak a záró szám alatt sikerült feljutnia a színpadra kedvenceihez, nem kis riadalmat okozva ezzel a szervezőknek. A helyzetet a Stones gitárosa, Keith Richards elképesztő eleganciával fogadta és reagálta le: levette hangszerét és párszor nemes egyszerűséggel fejbe verte a férfit, majd egy vállrándítással minősítve az eseményeket, behangolta a gitárt és folytatódott a show.
